LÁZADÁS A PANTEONBAN
A világváros fölé mindenünnen láthatóan emelkedett az Élők Panteonjának fehér kupolája. A széles avenue-kről, a hatalmas bulvárokról, amelyek néma csendjében, virágágyak, fák között, gyepen boldogan sétáltak az aggok, a ráérők és a gyerekek, minden keresztutcánál a hatalmas fehér kupolára szaladt föl akaratlanul is a tekintet.
A világvárosokat jellemző süket csöndben, a fehéren szikrázva keringő repülőgépek között, büszkén pihenő fehér kőszáli sasnak látszott ott fönt a hegyen, amelyet hajdan a mártírokról neveztek el, s most a 7-es számot viselte.
A bulvárokat, különösen a régi, még 1990-es építkezésűeket, meg-megrázta a föld gyomrában dübörgő villamosvasút- és autóforgalom, de a Panteonhoz, mely hajdan a Szent Szívé s most a Mindenható Agyé volt, nem hatolt föl semmi zaj. Minden hanghullámmal szemben süket levegőréteg övezte magános csillogásában az emberi haladásnak ezt a csak pár évtizedes újabb eredményét.
Igen, hisz csak a 2014. évben fedezte fel Melanchton (igazi nevén George Hurst, de ez a század visszatért a kedves és egyszerű hangzású igen régi nevekhez, úgy vélekedvén, hogy „Platón” sokkal meggyőzőbben cseng, mint „Einstein”) az agyvelő konzerválásának oly módját, amely lehetővé teszi, hogy az elhalt szelleme, melynek letéteményese az agyvelő szürke kocsonyája, tovább éljen és hasson.
Törvény intézkedett, hogy a haldokló nagy emberek, az úgynevezett „lángelmék” (minő primitív, barlangkorbeli metafora) agyvelejét kioperálják, s kellő biológiai feltételek mellett elhelyezzék a Panteonban. Ezek az agyvelők bizonyos tekintetben mind deformáltak voltak, enyhe vízfejűség vagy egyéb rendellenesség különösen fokozott működésre ösztökélte őket, s így születtek a nagy felfedezések, tudományos elméletek és jeles költői művek.
A törvény meghozatalára azért is szükség volt, mert a modern élet munka- és élvezethabzsolóvá tette az embert, akinek legfőbb szórakozása és némileg egyetlen életformája a rohanás volt. A szaladgálás pedig megölője a szemlélődésnek, viszont nemcsak új, de átalakított gondolat is csak szemlélődésből fakadhat.
A nagy emberek agyvelejét tehát el kellett tenni „télire”, mint XX. századi primitív ősanyáink a tyúktojást. (Ezért a történelmi adatért itt mondok köszönetet Lucullusnak, a nagy statisztikusnak.) Valakinek csak kellett gondolkozni és alkotni!
Ott állt tehát az Élők Panteonja a hegyen.
A fehér kupola belsejében enyhe kékes fény derengett, és testmelegre volt temperálva a levegő. A Panteon igazgatója és asszisztensei tehát a nagy teremben, amely fölé a kupola borult, állatbőreiket, illetőleg tógáikat levetve, meztelenül teljesítettek szolgálatot. A Baráti Szövetségek, amelyek felváltották a család és nemzet szerinti beosztást, igen helyesen, a legrégibb korok egyikének higiénikus ruházatát, a tógát elevenítették fel. Nem hagyhatom itt megrovás nélkül egyes primitívségimádóknak azt a törekvését, hogy a tógát állatbőrökkel helyettesítsék. Ez dendizmus (mily finom avatag szó!) és piperkőcség. Nem méltó a 2030-as évek „függő barátai”-hoz.
Igen, a múlt század még a szabadságon nyaggatódzott. Mi felismertük a minél többtől való függőség megnyugtató értékét. Eurázsiában csak barátok vannak, s én, Plinius, boldognak vallom magam, hogy körülbelül 105 baráti szövetség tagja lehetek. Vezető pozíciókat töltök be a Nemfelelők, a Délbenkelők, az Éhomra Pezsgőtivók, a Szájtátva Figyelők, a Prózát Kézzel, a Verset Géppel írók s még vagy száz baráti korporációban, s tagja vagyok a Baráti Szövetségek Központi Főtanácsa Intéző Bizottsága Végrehajtó Delegációjának, s kis híja, hogy Eurázsia Főbarátjának nem választottak tavaly. De a rádiószavazást Afrika baráti szövetségei gaz hullámhosszmanőverrel megzavarták, s én bosszúságomban majdnem kivándoroltam a sivatag Amerikába, ahol sakál üvölt a Fehér Ház romjain, s a mezei remete a rögök közt meghúzódó rozsdás vasrudakon csetlik-botlik.
A fehér kupola nagy termében körös-körül hidegen csillogó platinaállványok sorakoznak fél méter távolságra egymástól. Négy karcsú lábon áll minden állvány. Tetején különös összetételű folyadékban aranynyergen pihen az üveggel fedett agyvelő. Az üvegburából vékony csövek, fémszálak ereszkednek alá egy kis asztalkára, amelyen a szellemi megnyilvánulások anyagiasítására szolgáló különféle készülékek állanak. Másik asztalkáról viszont olyan vezetékek emelkednek az agyvelőhöz, amelyek bizonyos külső ingereket szállítanak.
Az agyvelők személytelenek. Egy római és egy arab szám a jelük. Legtöbbjénél csak a nagyagy két féltekéje őriztetett meg. De van komplett példány is, amelynek félméteres gerincvelője külön tartályban lóg. Ez utóbbiak azok az agyvelők, akiktől a Baráti Szövetség lírai, jelesül szerelmi költeményeket követel, a gerincvelőnek megfelelő kémiai anyagokkal való izgatása után.
Van közöttük parasztzseni, természetimádó és kifinomult. A parasztzseni, ha a Panteon szabályai szerint elérkezik ihletettségének pillanata, a megfelelő gépezetek és vezetékek útján trágyaillatot, kolomphangot, hazavonuló gulya képét és muskátliillatot kap. S pár perc múlva az állványra helyezett asztalkán megindul az Alkotó Rádió gépének jellegzetes kattogása, s pár perc múlva a világ egy újabb bukolikával lesz gazdagabb. A természetimádó fenyőzúgás-kivonatot, alpesi látképet, hegyi levegőt, egészséges magaslati mészport és hólészagot kap, aminek nyomán a legfenségesebb tájleírások születnek. A túlfinomult erotikus ábrákat, pezsgőgőzt s a hajdani egyiptomi cigaretta nehezen előállítható nikotin- és ópium keverékét kapja fokozatos adagolásban, s annyi dekadens regényt ír, amennyi csak tetszik.
De ez csak játék.
A komoly munkát a két féltekések végzik, akik a megfelelő munkadüh adagolásával újabb és újabb találmányokkal gazdagítják az emberiséget.
Természetesen a jeles agyvelőknek ez a gyűjteménye úgy van megszervezve, hogy egymásról nem tudnak, egymással nem érintkeznek. Kívánságaiknak azonban bizonyos határig kifejezést adhatnak. Az X 300 például utazni akar. Rádiója jelzi, s egy elmés szerkezet szavakban a fekete táblára vetíti. Az asszisztens nyomban munkába lép. Rohanás, zötyögés képzeteit küldi X 300-nak, aki, ha nagyon öreg fiú, egy kis kőszénfüstöt is nyelhet. Aztán vagy fjordképek vagy szaharai jelenetek lövelltetnek belé. A jó öreg agytekervények megkezdik a kívánt kémiai elváltozást, amely rádióra tevődik át. A közlés megindul. Megszületik az útirajz. De szerintem a Z 27-et például el kellene pusztítani, mert folyton alkoholmámort kér, és tehetsége teljesen kimerült, a legújabb eljárások sem vasalnak belőle ki semmi figyelemreméltót.
Pár nappal ezelőtt a Panteon igazgatója így szólt első asszisztenséhez:
- Maga babrált a központi leadóval?
Az asszisztens tiltakozott.
Ebben a pillanatban a Panteon összes agyvelői beszüntették a munkát. Hiába volt trágyaillat, munkadüh és egyiptomi nikotin, senki sem dolgozott.
Az igazgató megdöbbenve fordult asszisztenséhez, aki kétségbeesetten meredt vissza rá.
Ekkor küldtek értem.
Pár órai kutatás, kísérletezés és feszült figyelés után rájöttem, hogy az Agyvelők valami rejtélyes módon érintkezésbe jutottak egymással, feltárták egymás előtt helyzetüket, s amikor ellenőrző munkámban idáig jutottam, hirtelen csak megjelent a fekete táblán a szörnyű mondat:
- Fáradtak vagyunk, meg akarunk halni.
Ohó, barátaim, ez szabotálás, szembeszegülés a Baráti Szövetségesek törvényeivel! Majd meglátjuk, ki lesz erősebb!
Új sugarak gerjesztésével minden érintkezést elvágtam a lázadó Agyvelők között.
Megindultak a gépek, minden ingert a maximumig fokoztam, s a Baráti Szövetségek Agyvelői újra működni kezdtek. Az egyik kínjában feltalálta a zsebbéli esőmérőt. A másik üvöltve, igen, ez a helyes szó, üvöltve kopogta le legszebb versét a lázadó Agyvelők gyötrelmeiről.
Sikerem azonban csak egynapos volt.
Másnap megállt az Agyvelő Üzem. Y 212-nek sikerült a nagy Röntgengép gyilkos sugarait sorban ráirányítani mindenik agyvelőre, legvégül saját magára.
S az Élők Panteonja most Halottak Panteonja, ahol zavaros levében csöndesen rothad ötszáz kiváló Agyvelő.
A gondolat kihal a világból, és én reszkető kézzel vetem papírra ősi szokás szerint ősi betűkkel e jelentést korunk kétségbeesésére s a jövő okulására...
1929